Nógrádi Gergely
Amikor a bosszú angyala sír
Regény
232 oldal, puha kötés

Bolti ára: 2490 Ft
Ár: 1990Ft

 

Egy lány Magyarországra érkezik, hogy bosszút álljon az egykori nyilasokon, akik megnyomorították a nagyapját. Miközben azonban az agg hóhérok egymás után távoznak a másvilágra, a bosszú angyalát egy új, számára addig ismeretlen érzés keríti hatalmába. Vajon elhamvad a bosszúvágy, ha felizzik a szerelem? Vagy semmi sem lehet fontosabb az igazságtételnél? A sodró lendületű, fordulatos regényt a magyar gyerekek boldog élete reményében ajánlja minden honfitársának a szerző.

„Az év könyve! Már rég meg kellett volna írnia valakinek!”
Vujity Tvrtko, Pulitzer-díjas riporter


Részletek

„Az ember nem is gondolná, hogy ilyen kevés vér van egy nyolcvanéves öregúrban. Persze az is lehet, hogy minden a vágáson múlik. Koltai Kálmán nyugalmazott állomásfőnök teste voltaképpen különösebb biológiai szennyezés nélkül szakadt háromfelé, s ez vélhetően a tehervonat irtózatos súlyának és sebességének köszönhető. A csípő, amely alatt a vonat elszelte a lábakat, meglepően száraz maradt, a nyak feketén tátongó hasítékánál is épp csak felbugyogott a vér a lemetszett fej helyén.
– Úristen! – üvöltött halálra váltan a mozdonyvezető, s közben úgy kapaszkodott a fékkarba, hogy belefehéredtek az ujjai. – Láttad? Elcsaptunk valakit!
Mellette a segéd összeszorította a fogát. A világ minden kincséért sem engedte volna el az előtte futó vezetőasztal peremét, míg fújtatva-csikorogva meg nem állt a vasszörnyeteg. Mögöttük, a géptérből démonikus hörgés hallatszott, még hátrébb a kocsik csörömpöltek vadul, de minden vagon a sínen maradt.
A mozdonyvezető feltépte maga mellett az ajtót.
– Gyerünk! – ugrott ki a sötétbe.
– Kellemes kis éjszakánk lesz… – morogta a segéd, és követte a kollégáját.”


„Herczeg lassan elindult az ajtó felé, s közben halkan ezt mondta:
– Te is tudod, hogy minden információt komolyan kell venni. A kis Teknős Bécsben nem szokott blöffölni. Ha ő azt mondja, hogy valakit elküldtek hozzánk, azt ellenőrizni kell. Hatvannégy éve kint van. A mi emberünk. Pénzt is kapott eleget. De nem azért csinálja. Emlékezz vissza, amikor a Csákyban puskatussal vertük péppé annak a zsidó családnak mind a hat tagját, nem volt a Teknősnél lelkesebb a csapatban.
– Néha kicsit túl lelkes is volt – morgott az Őrnagy. – Weiszéknél mindenkinek elvágta a torkát, csak hogy kipróbálja a születésnapjára kapott bicskát, pedig még szükségünk lett volna rájuk.
Herczeg az Őrnagyra nézett.
– Tessék! Neki is van félnivalója, tehát komolyan lehet venni.
Az ajtó előtt álltak, amely a kerten át az utcára vezetett. Az Őrnagy összefonta széles mellkasán a karját.
– Na és mit mondott, ki küldi azt a bér… azt az embert?
– Nem tudta. De sok variáció nincs. Azok közül, akik veszélyesek lehetnek ránk, még öten élnek…”

*

„Catherine hallgatott. Látta maga előtt Morvay Benedek bezúzott koponyáját, ahogy véresen-fonnyadtan hever a porban. Egyre csak azt kérdezte magától, vajon lesz-e elég lelki ereje kivégezni ezt a zsíros pondrót itt a szobájában, akinek hatvanöt év alatt nemcsak a teste, de a lelke is egészen elhájasodott?
– Na, mi van? – dörrent rá a hotelportás. – Megnémultál? Vagy hiányzik az előjáték? Jó, akkor pettingképpen mesélj az áldott jó nagypapidról! Vagy meséljek róla én? Egy igazi ökör volt. Elmondta neked? Elmondta, hogy ha elköpi, hol rejtőznek a fajtájabeliek, akkor hozzá se nyúlunk? Na jó, lehet, hogy fellógattuk volna! De az még mindig jobb, mint nyomorékon leélni egy életet!
Újabb fájdalomhullám remegtette meg a férfit. Arca sárga lett, mint az avas viasz. Úgy érezte, karja-lába lassan feloldódik, akár a vízbe mártott kockacukor.
– Úgy látom, nincs kedved beszélgetni – mondta nehezen forgó nyelvvel. – Így is jó! Akkor nem maradt más hátra, mint hogy befejezzük ezt a játszmát, amelynek a jutalma: halál.
Feltápászkodott a fotelből, zakója zsebébe nyúlt. Robosztus svájci bicskát húzott elő, kikattintotta a pengéjét.
– Nagyapádat elengedtük, így kénytelen vagyok most befejezni a piszkos munkát, amit hatvanöt éve félbehagytunk!
Előrelépett egyet, de abban a pillanatban kihullott a bicska a kezéből, és hegyére fordított ujjait belemélyesztette a nyakába. Vad kegyetlenséggel kezdte dörzsölni a torkát: fuldoklott. Aztán elkapta a kezét a nyakától, és meggörnyedt. Sebesen keringett körülötte a világ. Panaszosan felnyögött, és kimeredt szemmel veregette a combjait, mintha egy kegyetlen, nyálkás állat kúszna fel a lábszárán, hogy fogait a húsába vájja. Megfordult, őrült módjára lecsapta a kilincset, és kitántorgott a folyosóra. A portásfülkébe indult, a gyógyszerért, amit roham esetén kellett bevennie. A lépcső tetején azonban megtorpant. Szája kifordult, feje lekókadt, nyaka egészen besüppedt a vállai közé. Hirtelen kihunyt a fény a tekintetében, szemgödre sötét üreg lett. Térdre zuhant, szétlottyadt a teste. Egy utolsó velőtrázó üvöltéssel előrebukott, s magával sodorva a lépcsőkorlát egyik faragott tábláját, fejjel lefelé a földszinti kőpadlóra zuhant.”