Nógrádi Gergely 33 éves. Volt operaénekes, újságíró, és menedzselt színházat. Jelenleg egy hetilap rovatszerkesztője. Szerkesztői munkája mellett sztárok könyveinek megírásában működik közre és saját promóciós cégét irányítja. Balett táncos feleségével két kisgyermeket nevelnek. Jelenleg a SZTÁROK című magazin főszerkesztője.

Tartalom (részletek)

Részletek a könyvből:

Előszó

Tegyük fel, hogy olyan operaénekesek vagyunk, akiknek a produkciója óriási siker volt. Az eszét vesztett közönség tízperces ovációt rendez, a vájtfülűek a tenyerüket dörzsölve állítják, hogy „X vagy Y óta nem hallottak ilyen énekest”, az igazgatóság a lábunk elé borul és biztosít róla, hogy csodálatosak vagyunk. Aztán hazamegyünk és várjuk a hangzatos kritikákat, a képes beszámolókat a győzedelmes estről, és nem utolsósorban a szerződést kínáló táviratokat és telefonokat. De semmi sem történik. Tegyük fel, hogy kezdő popsztárok vagyunk, és fogalmunk sincs róla, hogyan is juthatnánk egy kis reklámhoz, hogyan kerülhetnénk be az újságok, a tévémagazinok hírei közé. Még azzal se vagyunk tisztában, hogy miképp fogalmazzunk meg egy levelet a szerkesztőknek, hogyan adjuk elő mondandónkat egy telefonbeszélgetés alkalmával. Tegyük fel, hogy neves színészek vagyunk, és kiderül rólunk, hogy félreléptünk, van egy zabigyerekünk, kocsmákba járunk, meglátogattunk egy melegbárt, felléptünk egy kétes színvonalú rendezvényen, átvertünk egy műsorszervezőt, vagy bántalmazzuk a gyermekünk. S ezzel van tele a média! Mit csinálunk? Mihez kezdünk? Hogyan védjük meg magunkat? Beszéljünk? Hallgassunk? Mi a jó taktika? Megválaszolandó kérdések, megoldandó helyzetek sokasága kíséri egy sztár, vagy egy sztárság felé menetelő tehetség mindennapjait. De miért is kellene, hogy a válaszok, a megoldások az ô tarsolyában legyenek?

* Vissza a tartalomhoz *

Beszélni sokan tudnak, beszélgetni kevesen

Amikor, még aktív operaénekesként, néha vállaltam egy-egy kollégám menedzselését (cikket írattam róluk, segítettem nekik a gázsikról való alkudozásban, átnéztem a szerződésüket aláírás előtt stb.), annyira szerettem ezeket a feladatokat, hogy egyáltalán nem éreztem munkának (ezzel ma is így vagyok). Élveztem a menedzseri közreműködést, és később, amikor már fizettek is az ügyködésemért, szinte bűnösnek éreztem magam, amiért pénzt fogadok el érte (ezen mára túltettem magam). Pedig de sok gondom volt a magamfajta énekesmadarakkal! Úgy vélték, elég, ha kitűnően teljesítenek a színpadon. Könyörögtem például az egyik bariton kollégának, hogy el ne bliccelje a premier utáni partit, igyekezzen minél több emberrel beszélgetni, ismerkedni, hisz akkor lehet kapcsolatot építeni. Önök szerint mennyi időt töltött a partin? Eltalálták. Azzal a basszistával se volt könnyebb dolgom, akit három éven keresztül nem tudtam rávenni arra, hogy amikor egy bizonyos városba megy énekelni, vigyen egy doboz bonbont a titkárnőnek, meg a gazdaságis hölgynek. „Az nem az én stílusom” − dörmögte szegény fiú, nekem meg égnek állt a hajam, mert naná, hogy annak a művésznek a gázsija volt magasabb, az a művész kapta a jobb szállodai szobát, egyáltalán, azt hívták vissza következő évben produkcióra, aki kedves volt az ott dolgozókkal.
− Mi a baj velem? − fakadt ki a harmadik év végére a basszista.
− Az - feleltem −, hogy fogalmad sincs a PR-ról.
− A miről? − kérdezte elkerekedett szemekkel.
− Na ez az! − tártam szét a kezem. A PR, azaz public relations a környezettel (a nyilvánossággal) folytatott intézményes és kölcsönös kommunikáció tudománya, amely megértést, elfogadást, összhangot kíván teremteni a társadalom és az információs forrás között.

* Vissza a tartalomhoz *

Kinek, hova, hogyan, mit?

A formai szőrszálhasogatásoknál fontosabb, hogy az adott lap értelmezése szerinti hírt juttassunk el a szerkesztőségnek. Az újságíróknak néha rendkívül nehéz megértetni még a marketingesekkel is, hogy egy-egy sztori egyszerűen nem való az adott lapba. Sokszor a marketinges próbálja meg meggyőzni a riportert arról, hogy téved, és az általa ajánlott történet igenis a lapba való. Sőt, végül sértődötten csapja le a telefont, hogy akkor hívja a főszerkesztőt. Ahelyett, hogy átgondolná, miképpen is tudná a történetet úgy csavarni, hogy az kielégítse a lap igényeit. Az ifjú tehetségeket felfuttatni kívánó szakembereknek duplán meg kell küzdeniük minden sorért. A legtöbb magazin, bulvárlap követő média. Nem csinál sztárt, inkább a kész sztárról húzza le a bőrt. Hányszor, de hányszor kell hallania a menedzsernek, hogy „majd tessék visszajönni, ha sztár lesz a védence, akkor be fog férni a lapba”. Feloldani az ellenállást, az az igazi férfimunka! /…/ Persze nagy kérdés, hogy kit is nevezünk sztárnak? Ki számít sztárnak? Egy főszerkesztő egyszer feldühödött a sok sztárjelölt dömpingjén, és kijelentette: „Nálunk csakis az számít sztárnak, akit tíz, utcán megkérdezett nőből legalább nyolc ismer!” Igaza is volt, meg nem is. Ismeretlen arcokkal nem lehet sem példányszámnövelésre hajtó, sem életéért küzdő lapot eladni. Ugyanakkor az incurka-pincurka magyar showbiznisz nem termel annyi sztárt, amennyivel meg lehetne tölteni ennyi magazint, napilapot.

* Vissza a tartalomhoz *

Mondani és hangzani

Amíg a nyomtatott sajtónak írunk anyagot, nem kell azon izgulnunk, hogyan fognak mondataink hangzani, ha felolvassák, előadják őket. A rádióban, tévében publikált anyagoknál azonban sokféle, az eddigiektől eltérő probléma merülhet fel, ezért talán legjobb, ha próbaképpen hangosan felolvassuk magunknak a szöveget. Rövid, érthető mondatokkal dolgozzunk, beállítottságunk pozitív legyen, pontos, világos szavakat használjunk és tartózkodjunk a míves és fellengzős jelzőktől, a minősítésektől. Keveset használjuk az "sz" betűt, mert ezt a mikrofon eltorzíthatja. A b, a p, és az s hangzókkal ugyanez a helyzet. Az "ő, ők" névmásokkal is vigyáznunk kell, a hallgató mindig tudni akarja, hogy ezek a megjelölések kire, kikre utalnak. A legfontosabb azonban, mint az írott szöveg esetében is, az anyag rövidsége. Felolvasáskor mérjük le a hozzávetőleges hangzási időt. Elvileg kevés beleszólásunk van az elhangzás időpontjának és időtartamának a kiválasztásába, ezért jó, ha mindig akad tartalék anyag a tarsolyunkban. Ki tudja mikor, mi, hova kell? Tízperces anyagunk nem fér be a nyolcperces helyre, ezért elcsúsztatják egy héttel. Van azonban oda egy hatperces anyagunk is! Erre nagy valószínűséggel rábólintanak.

* Vissza a tartalomhoz *

Tudni kell, hogy mit nem tudunk

Előbb vagy utóbb minden művész ráébred: az éneklésen kívül vannak a zenei businessnek más területei is, ahol céljai eléréséhez helyt kellene állnia. Ehhez azonban az énekes tudása nem elegendő, amint írásom bevezető részében már jeleztem. És ez minden olyan művész vagy szakember esetében igaz, aki nem tudja önmagát menedzselni. Los Angelesben létezik olyan hot-dog stand, amelynek például saját fizetett sajtóügynöke van. Természetesen ezen az üzleti szinten ez nem jellemző, de az Egyesült Államokban lényegében minden komolyabb vállalkozás és érdekcsoport megkeresi a maga menedzserét, reklám- vagy PR-ügynökségét, illetve felbéreli a maga lobbistáját, vagyis azt a személyt, aki bejáratos a kongresszus és a helyi önkormányzat köreibe, közbenjár a cég érdekeiért, képviseli azokat, és nyilvánosságot szerez céljainak, termékeinek. Számos médiaszakértő gazdagodik meg abból, hogy tanácsokat ad politikusoknak, üzletembereknek, művészeknek.

* Vissza a tartalomhoz *

Menedzser, hol vagy?

Rendben, egy jó menedzser csodákat csinál. De mégis, hol találhatna rá egy ilyen kitűnő segítőtársra az induló sztárjelölt? Randy Jackson, az amerikai Megasztár zsűritagja (amúgy a zenei showbiznisz egyik nagymogulja) azt írja 2004 nyarán megjelent, How to Become a Supertstar in the Music Business (Hogyan váljunk szupersztárrá a zenei showbizniszben) című könyvében, hogy ha igazán menedzsert akarunk fogni, nincs nehéz dolgunk. Idézem Jackson szavait: „Keress és találj olyan sztárokat, akiknek szívesen kopíroznád a karrierjét! Tudd meg, ki intézi az ügyeiket, és nyomd a kezébe a demódat. Ne feledd, a vérbeli menedzser folyamatosan új tehetségek után kutat. Nyitott kapukra kell lelned nála. Legfeljebb meghallgat, és visszautasít. De ami például engem illet, még a legutolsó, külleme alapján legkevésbé ígéretes, rossz minőségű kazettán, vagy rücskös szalagú videokazettán elküldött demót is meghallgatom, hátha épp az által fedezek fel egy csiszolatlan gyémántot.” Azt már csak én teszem hozzá, hogy az sem árt, ha átböngésszük a sikeres CD-ken a Külön köszönet rovat neveit. Általában ott van közöttük a menedzseré is. Azt is javaslom, hogy a demó első száma a legjobb dalunk legyen. A menedzserek elfoglalt emberek, s ha nem fogjuk meg őket az első számmal, leírnak bennünket. Ha már demó, még egy javaslat: mivel egy-egy lemezkiadó cég csak az Egyesült Államokban heti 3-400 demót kap, nem árt, ha anyagunkat egy a kiadó számára ismert személyiség ajánlja. A kiadók jobb szeretnek olyan emberrel üzletelni, akit ismernek.

* Vissza a tartalomhoz *