Nógrádi Gábor (1947) huszonöt évig dolgozott újságíróként, szerkesztőként különböző magazinok, napilapok szerkesztőségeiben, és harminc éve foglalkozik a PR különböző szakterületeivel, de elsősorban a médiakapcsolatokkal. Első műve a kapcsolatépítésről 1975-ben jelent meg. Azt, hogy nevét elsősorban íróként ismerheti a nagyközönség, filmjeinek (Sose halunk meg, Meseautó, Csocsó) és nagysikerű gyerekkönyveinek köszönhető.

Tartalom (részletek)

Részletek a könyvből:

Szervezetünk és a média

„Aki ma a homokba dugja a fejét, holnap a fogát csikorgatja.” Falfirka
A fejezet elején azt a vezetőt kárhoztattam, aki a saját kezében tartja a médiakommunikáció léggömbjeinek minden madzagját. Most megkövetem őket, és bocsánatot kérek, mert van náluk rosszabb. Az, aki a Nagy Médiaelhárító címével büszkélkedhet.
Olyan vezetőről van szó, aki nem akar a cég számára publicitást, mert csak a fizetett marketingkommunikációban hisz. Fél a médiától, az újságíróktól, és megveti őket. Tudatlannak, cinikusnak és korrumpálhatónak tartja az egész társaságot. Hogy mennyire van igaza, azt mindenki döntse el maga, de mint egy amerikai szerző írja: „az üzleti − és a politikai − világnak nincs erkölcsi alapja, hogy a médiákat helyes magatartásra oktassa.” (És ez, mint már írtam, fordítva is igaz: a média egy részének sincs erkölcsi alapja a gazdasági-politikai szférát kioktatni.)
Ha az ilyen típusú vezető nem tudja elkerülni a találkozást az újságírókkal, mert például felavatnak egy új gyáregységet, vagy az illetékes miniszter meglátogatja a céget, akkor olyan sajtótájékoztatót szerveztet magának, ahol ő kinyilatkoztat, az újságíró meg fogyaszt. Információt és szendvicset. Más alkalmakkor, az ilyen vezető tízméteres vizesárokkal rekeszti el cégétől a médiát, és a vízbe cápakarakterű portásokat, telefonközpontosokat, titkárnőket és médiafelelősöket telepít.
Arra számít, hogy nincs újságíró, akinek kedve, ereje és mersze van egy ilyen vizesárkon átúszni. Többnyire sajnos jól számít. Az újságíróknak sem idejük, sem idegük nincs arra, hogy közelharcot vívjanak egy tíz-húsz soros információért. Azt pedig csak kivételes esetben írhatják le, mondhatják el a nyilvánosságnak, hogy: az illetékest nem tudtam elérni. Ez ugyanis szakmai szégyen, ha nem tudom meggyőzően bizonyítani, hogy ő bujkál előlem.
„Az a baj, hogy ha az ember nem kockáztat semmit, még többet kockáztat.” Erica Jong amerikai írónő

* Vissza a tartalomhoz *

Kulcsszó: a hitelesség

„Néha mindenkiből csinálhatsz bolondot s néhány emberből mindig bolondot csinálhatsz, de nem csinálhatsz mindig mindenkiből bolondot.” Abraham Lincoln
Nemigen találunk olyan marketingkommunikációval foglalkozó szöveget sem, amelyben ne bukkanna fel időnként hirtelen a bizalom, a hitelt adni, a hiteles vagy a hitelesség kifejezés még a legszürkébb közgazdasági eszmefuttatás mellett is. Közhely, hogy a modern társadalomban csak az a személy, szervezet él, virágzik, és csak az a termék adható el hosszú távon, akiben, és amiben rendületlenül bízni lehet. A hiteltelen magára húzhatja a vizes lepedőt.
/.../
Ha nem is mondjuk ki folyton, azért tudható, hogy a marketingkommunikáció egyik legfontosabb célja közvetve vagy közvetlenül a bizalom megszerzése, a hitelesség kialakítása egy személy, szervezet, termék vagy szolgáltatás számára. Ezt a gyémántnál is értékesebb tulajdonságot piaci körülmények között nehezebb megszerezni, mint százmillió forintot. Ennyi pénzt ugyanis egy bankár vagy egy bankrabló tíz perc alatt besöpörhet, míg a hitelesség eléréséhez egy szervezet hosszú, kitartó és összehangolt munkájára van szükség. S ebben a munkában a publicitással foglalkozó személynek főszerepe van.
„A macska, ha egyszer ráült a forró kályhalapra, soha többé nem fog forró kályhalapra ülni. De hideg kályhalapra sem.” Mark Twain amerikai író

* Vissza a tartalomhoz *

Helyreigazítás, ha muszáj

Minden újságíró és szerkesztő rémálma a helyreigazítási kérelem. „Az elnök urat Futakinak hívják és nem Fatökűnek. A bevétel nem nyolcvanmillió volt, hanem nyolcszáz. Az igazgatónő nem ezt mondta, hanem azt, és egyébként is, a megjelent cikkben csak a névelők igazak.” Érthető a médiamunkások félelme: minden jogos helyreigazítás, ami az ő hibájukat teszi közhírré, csökkenti az adott médium hitelét, megbízhatóságát, és megkérdőjelezi az újságíró képességeit. Nem is igen találunk olyan médiumot, amelyik vita nélkül elismeri, hogy tévedett, és igyekszik helyrehozni, amit elrontott. Pláne, ha valami üvöltő blődségről van szó. A vétkes médium inkább belemegy a perbe, fizet, vagy új publikációt ígér a sértett félnek, csak ne kelljen nyilvánosságra hozni a hibáját. Végülis a média is egy szervezet, amely fél a médiától. A harag rossz tanácsadó. Ha felvállalod a harcot a médiával, biztos, hogy te veszítesz, és még a hidat is felégeted.
Megjegyzem, a publicitással foglalkozó ember sem szereti igazán a helyreigazításokat. Mert mi abban az üzlet, ha egy névelírást, egy adattévesztést vagy egy − szerintünk téves − véleményt az adott médiában helyreigazítunk, s ezzel együtt esetleg végleg tönkreteszünk egy médiakapcsolatot?
„Bölcshöz illő mindent megpróbálni, mielőtt a fegyvereké a szó.” Terentius

* Vissza a tartalomhoz *