TÖREDÉKEK

Ki érti ezt? A tested benne rángott,
s most elhárítja a simogatásod.
Kezeddel combja között, úgy aludtál,
s most intimitás, ha kezéig jutnál.

*

Obszcén, kegyetlen, nyers a versem?
Mondhattam volna szelíden, szebben?
Megbotránkoztat? Haragszol rám?
Nem a valóság, a vers a botrány?

MIFÉLE SZARKALÁBAK?

Nekem nem lóg a melle,
arcán sincsenek árkok,
bőre nem ráncos, renyhe,
combján redőt sem látok.

Lába a régi márvány...
Miféle szarkalábak?
Képzelődsz, drága bátyám!
A fény teszi, s az árnyak.

Öle tűz. Harminc éve
egyforma lánggal éget...
Égetett. Kihunyt. Vége.
Fázom. Megfagyok, félek.

HAJLÉKTALAN VAGYOK

Hajléktalan vagyok.
Hajlékom elhagyott.
Hajlékony teste köd,
körülkerít, beföd.
S bár ott van mindenütt,
hiánya szíven üt.
Nincskeze simogat,
nincsöle látogat,
nincsajka számhoz ér,
orromból dől a vér.

Ti édes hajlatok
mik fölém hajlotok,
se el ne hagyjatok,
se fel ne faljatok.

ÁLMODTALAK?

Álmodtalak?
Egy biztos, nem az voltál,
kinek hittelek és szerettelek.
Emlékből és vágyból képzetté gyúrva
éltem veled. De valóban veled?
S ha nem veled, mit számít az, hogy elhagysz?
Az én Annám majd velem él...
Soha!
Fekszel, remegsz, beléd hatol a másik...
Ez is képzet. És ez is ostoba.

MÁR CSAK EGY...

Már csak egy fasz vagyok.
Mindkét értelme tény.
Bénán is bagzana
a hőzöngő legény.

Lehet, hogy más se volt.
Dárdarázó Vili
képében tetszelgő
élete csak dili.

Sírba hajló farok,
mindenre csak legyint...
Nicsak! Ágaskodik!
Rád gondoltam megint?

AMI SOSE VOLT

Nem, már nem ôt,
csak az édent,
azt vágyod vissza,
ami sose volt,
csak a képzeletedben.

Már nem a nôt
látod a fényben,
csak a tiszta
reményt (ami holt),
hogy boldog lehetsz - szeretetlen.

Már nem a hôt
érzed a kéjben.
Csak szemed issza,
ahogy lehajolt.
Sose volt meztelenebben.

A vég elôtt
csak a szégyent
felednéd, mint a
patak, ami folyt,
s most száraz a föld a mederben.

ANYA

Mi lett belőled ötven év után?
Mennyi maradt meg ötven év után?
Nem ismer fel más, csak a tudomány.

Március van, ötvennégy, délután.
A kín szaggat, s én csak állok bután
hét évesen. Az ágyban anyukám.
"Gyere ide! Menj el! No, mi lesz mán?..."
Veríték csurran végig a haján.

Két hét múlva, halála hajnalán,
egy felvonuló ország dallamán
gerincét törték. Ezt keresztanyám
mondta. "Mer' nem vót morfium! Azám!"

Halálomig sem értem meg talán,
mért mosolygott koporsódnál a szám.
Ez az örökségem? Ezt hagytad rám?

KEZEM KÖZÖTT

Kezem között hűltél ki, kishúgom.
Vagy Anna volt, kinek szemét lezártam?
Vagy anyám?
Vagy ô hagyott el tavaly,
és Anna halt meg ötven éve épp?!

Fejtől, lábtól anyámmal forrtam össze?
Vagy húgommal?!...
Vagy ez a három: egy,
és én szakadtam szét háromfelé,
hogy háromszor gyászoljam ugyanazt?

A kéz hideg, a szem félig nyitott.
Mindhárman élnek. Én vagyok halott.