Éljen az árleszállítás!

Aki a kereskedelemben igazán meg akar gazdagodni, az minden héten addig-addig csavarja az agyát, amíg ki nem talál valamit, hogy olcsóbban vásárolhasson az ő szeretett vevőközönsége. Okos kereskedőnk folyamatosan és elszántan nyomja lefelé az árakat. Nyomja, lenyomja, de olyan nagyon mélyre nyomja, hogy az alatt már csak a magyar foci meg Attila koporsója van. Kiárusít tavasszal, leértékel nyáron, fél áron ad ősszel, februárban meg szinte ingyen. Bizony így tesz a jó ember, ha milliárdos akar lenni.
Vajon a kedves olvasó azt gondolja megbomlott az elmém? Nem. És kereskedőnk sem hülye. Horgász. Tudja, mi az: beetetni.
A vevőnek ugyanis összeakad a szeme, ha meglátja az árcédulán, hogy most 6500 forint helyett 2300-ért kaphat egy gombfelvarró detonátort.
"Micsoda?! – sikolt fel lelkesen. – Több, mint négyezerrel olcsóbban?! Hát ez fantasztikus! Hé, kisasszony, kettőt csomagoljon! És ugyan mondja már meg, hogy mi ez!"
Más alkalommal ingeket adjunk háromezer-ötszáz helyett kétezer-ötszázért, s ha ennyiért sem megy, akkor adjunk kétezerért kettőt. Lesz ott olyan tolongás, mint a határon, mikor egyesítettük a németeket.
Kell azt tudni a vevőknek, hogy az ingek darabját Csádból importáltuk egy marék rizsért, ami nekünk húsz forintba került?
Áldja a nevünket, vigye az ingünket.
Az is bölcs húzás, ha teljes kiárusítást rendezünk beszerzési áron, merthogy – úgymond – "bezár a bazár". Ilyenkor a "beszerzési áron" ne legyen több haszon, mint 80-100 százalék, mert a pofátlanságnak is van határa, azt mondják, akik nem értenek hozzá. A végkiárusítás pedig eltarthat egy évig is. Aztán még meggondolhatjuk magunkat a bolt bezárását illetően.
Árleszállítási módszerünk cuki kis változatát dobta be egyik áruházi láncunk.

Hetenként, egy bizonyos napon, mindent olcsóbban adott a nyugdíjasoknak. Volt is nagy öröm, nagy hálálkodás, meg áldja meg az Isten! Kaptak sajtót dögivel. Nem is lett volna semmi baj, és biztosan mennybe megy a cég, ha egy néni nem akarja az árleszállítás napján megvenni azt az olcsó vasalót még olcsóbban, amit előzetesen kinézett magának. Merthogy az a vasaló az adott napon nem volt sehol. Csak egy másik típus, háromszor annyiért.
Tanulság: a nyugdíjasokat nem szabad beengedni az áruházba, csak az árleszállítás napján. A többi napokon pedig alkalmazni kell néhány nyugdíjas kereső pitbullt.

Javítson autót!

Először is, vésse az eszébe a kedves olvasó, hogy minden szolgáltatás aranybánya, ha halaszthatatlan szükségletet elégít ki. Ilyen szolgáltatás például a köztéri illemhely, a fagylaltos a strandon, az ügyvédi tanácsadás, a nyilvánosház és az autószerviz.
Mert ugyan mit tehet az ember, ha egy téli reggel, nyári este, tavaszi délben, és egyáltalán, minden évszakban és napszakban lerobban a kocsija? Csapjon a tetejére és hagyja ott?
Ügyfelünknek az autóval olyan a kapcsolata, mint a házastársával: százszor könnyebb először "igen"-t mondani, mint később "nem"-et. Elviszi hát a szervizbe a kis roncsot. És akkor következünk mi!
Legelőszöris nem szabad elhinni azt a kapitalista dumát, hogy a tisztességes munka meghozza gyümölcsét. Ha mindent rendesen megjavítunk, akkor az ügyfelet egy év múlva sem látjuk viszont, mert jó lesz a kocsija. Hát hol itt a gyümölcs?! Mindig csak annyira szabad a hibát kijavítani, hogy az adott munka szavatossági idejét kibírja a roncs. A profi szervizes úgy hozza rendbe például a váltót, hogy az a szavatosság lejárta utáni napon megy szét, de totál!
Nem boszorkányság! Technika!
Meggazdagodásunk második biztosítéka a csukott szem módszere. Tegyük fel, hogy észreveszünk egy iciri-piciri hibácskát javítás közben. Laza egy csavarocska. Csöpög egy csapágyacska. Kotyog és ketyeg, potyog és petyeg.
Tesztkérdés: vajon javítsuk ki a hibát percek alatt néhány forint értékű munkával? A jó válasz: nem!! Hát megbolondultunk mi?!
Hiszen eltelik néhány hét vagy hónap, és az a kis hibácska tízezreket hozhat nekünk, amikor szétrázódik miatta a járgány! Vigyázzunk! Ne legyünk már a magunk ellensége, kolléga! Na, ugye!
A harmadik és legbiztosabb érvünk az autószerviz mellett, hogy minden javításért annyit kérünk, amennyit már szégyellnénk, ha volna erkölcsi izénk..., érzékünk, vagy hogy hívják.
A kedves olvasó talán most azt mondja, hogy az ügyfél, bár helyből hülye, egy idő után rájöhet a stiklikre: az időzített hibára, a csukott szem módszerére és az átlagon felüli "fejésre". És ha rájön, átmegy egy másik szervizbe. Na, és akkor mi van? Vajon nem ugyanúgy és ugyanannyiért dolgoznak ott is, mint magánál, édes úr? Higgyen egy régi és tapasztalt úrvezetőnek! Az Ön ügyfele nyugodtan elrohanhat a másik szervizbe, hiszen az ő mazsolájuk meg rövidesen Önnél fog jelentkezni!
Ez a Józsi szaki féle egyensúly törvénye kispofám.

Fektessünk be ügyesen!

Tegyük fel, hogy van százmillió forintja és ezt az összeget meg akarja tízszerezni. Figyel? Mondom a megoldást.
Megvesz egy-két jó helyen lévő üzlethelyiséget és berendezi, másolószalonnak, zöldség-gyümölcs kiskereskedésnek, vendéglőnek, kuplerájnak – tetszés és szükséglet szerint.
A maradék pénzből értékpapírokat és valutát vásárol, azokat ügyesen forgatja, adja-veszi: hossz, bessz, boom, nem kell magyarázni. A nyereségből kiépít egy üzlethálózatot a Sopron-Záhony háromszögben, befektet, hitelez, kölcsönad.
Ekkor már van háromszáz milliója, tehát építési telkeket vásárol és irodaházakat, áruházakat épít, elad, kiad, lízingel. A pénz ömlik, be kell fektetni, jöhet az autókölcsönzés, a szállodasor, az olajbiznisz, a televízió, a politika stb.
Ettől kezdve a kedves olvasónak már csak egy igazi feladata akad: el kell tudnia számolni egymilliárdig, miközben a pénze már saját magától újabb építkezéseket szervez, vállalatokat vásárol, export-import céget gründol, és tévécsatornákat kebelez be, monopóliumokat épít, és külföldi tőkével házasodik, pártot finanszíroz, és kimenti a profitot egy adóparadicsomba stb.
A lényeg a lényeg: végül eljuthat oda, hogy Önnek, aki néhány éve elegendő pénz híján nem tudott eltölteni a Balatonon két hetet a családjával, palotája lesz a francia Rivierán és Almádiban, magánrepülőgéppel közlekedik az íróasztala meg a klotyó között, a neve pedig fennmarad, amíg bűnügyi nyilvántartás lesz a földön, és három nap...!
Mi az? Mit mond?
Hogy nincs meg az első százmillió forintja?!
Úristen! Hát akkor kinek tépem én itt a számat, ember?!

Legyen bérgyilkos!

Kérem, ne tessék finnyáskodni!
Most meg akarunk gazdagodni vagy kalaposinas? Ha igen, akkor tegyük félre az előítéleteinket. Egyébként is: talán nem létezik egy tucatnyi másik foglalkozás, amelynek a művelői kevésbé nyíltan, de embert ölnek? Nincs annyi csillag az égen, ahány infarktus vagy agyvérzés a hivatali előszobákban vagy az ügyfélszolgálatokon elkezdődött.
Valamelyik nap egy bácsit hoztak ki hordágyon a szupermarketből, ahova járok. "Jaj, Istenem! – tördelte mellette a kezét egy asszony. – Hát minek kell neked minden árcédulát megnézni, apukám?"
A bérgyilkos legalább az, aminek mondja magát.
Ráadásul egyre nagyobb szükség van ezen a szakterületen is az ügyes, dolgos magyar kézre. Vagy talán hívjunk be erre a célra vendégmunkásokat a szomszédból? Most, amikor munkanélküliség van? Butaság lenne! Könnyű, tiszta munka. Kis befektetés, nagy nyereség. Áfamentes!
És mennyi feladat...!
Ha csak az üzleti életet vesszük...! Hát nem? Minek versenyezni a konkurenciával, lenyomni az árakat meg vagyonokat költeni a reklámra, amikor mi egyetlen kézigránáttal meg tudjuk oldani a problémákat?
Aztán meg itt van a politika! Minek gyötörje magát az a szegény pártvezér, hogy túlhazudja, túlintrikálja, túlbecsmérelje a másikat? Csak el kell olvasni a történelemkönyvet. Mennyi ötletes megoldás! Méreg, tőr, szexbomba!... A jó politikus holtig tanul. (Mármint az ellenfél haláláig.)
Ezenkívül számos megrendelést kaphatunk a nép egyszerű gyermekeitől is. Csak gondoljuk végig, mennyi megpróbáltatással és anyagi veszteséggel járhat egy válóper, és milyen gyakori a közlekedési baleset...!
Ez ám a szép hivatás, nem a pedagógusé, hogy az anyagi megbecsülésről most ne is beszéljek!
Az ember reggel felveszi a fehér inget, elteszi az uzsonnát, megcsókolja a gyerekeket, aztán megy a dolgára. Este meg jön a nagy pénzzel.
"Nehéz napod volt apukám?" – kérdi az asszony, és már hozza is a grenadírmarsot.
"Hát.....! – mondja az ember. – Megvóni megvótt. Csak ugrált." – És mutatja, hogy az ingujja véres.
"Fene a belüket, hogy nem tudnak nyugton maradni! – toppant az asszony, de eszébe jut a megváltó idea: – Még jó, hogy a Ultra-Szuper-Colorral a makacs szennyeződések is kimoshatók."
És boldogan élnek, míg meg nem ölik őket is.

Küldjön csomagot!

Életünk a végtelen lehetőségek tárháza. Még az is elképzelhető, hogy a kedves olvasó könyökén jövök már ki az ötleteimmel. Mégis, ismételten kérem a szíves figyelmét, mert ha esetleg, valami fatális véletlen folytán, még mindig nem dúsgazdag, annak ellenére, hogy a lelkemet teszem ki e célból, most egy könnyed mozdulattal beültethetem a milliárdosok közé.
Hallgasson rám: vegyen gyorsan valami olcsó marhaságot nagy tételben Ázsiában: Kínában, Hong-Kongban, Szingapúrban – mindegy! Valami olyasmire gondolok, ami fánkot lekvároz vagy krumplit szagosít, habot pimpóz vagy szemölcsöt gyopárzik, reszelőt zsíroz vagy szőnyeget csicsóz. Egy a fontos: ne hasonlítson semmire, amit eddig magyar szem látott. Csillogjon, villogjon, legyenek rajta szokatlan kitüremkedések, gombok meg fogók, és időnként váratlanul nyerítsen, vagy játssza el az amerikai himnuszt csárdás ritmusban. Egy a fontos: vegyen belőle legalább százezret. Ne ijedjen meg! Fillérekért megkapja az egészet, ugyanis maguk a gyártók sem tudják egészen pontosan, hogy mit gyártottak.
Ha megvan az áru, adjon fel egész oldalas színes hirdetéseket a magazinokban meg a neten. A hirdetésben egy félig se felöltözött nő fotója legyen látható, amint a kezében, vagy valahol máshol tartja azt az izét, és úgy mosolyog, mintha attól volna orgazmusa, hogy neki van olyan. A reklámszövegben írja meg, hogy ez a fantasztikus eszköz most először kapható Magyarországon és soha többé. (Ami mellesleg igaz is, hiszen ez a bóvli még egyszer itt az életben nem adható el.) Írja meg azt is, hogy ez a fantasztikus szerkezet megkönnyíti a nők munkáját a háztartásban, a gyereknevelésben és az ágyban. Az ára pedig mindössze 999 forint 99 fillér! De ha kettőt rendelnek, akkor kapnak hozzá teljesen ingyen egy kacagó balalajkát is, ami a keleti vallások szerint gyógyítja az empátiát.
Ha pedig valami elképzelhetetlen okból nem tetszik a vevőnek ez a fantasztikus izé, amit már nyolcmilliárd ember használ világszerte, vagy ügyfelünk esetleg elégedetlen vele, mert nem pirít kenyeret, bár nem arra való, bármikor visszaküldheti nem létező címünkre a történelem végéig bezárólag, plusz három nap türelmi idő.
Biztosítom kedves meggazdagodni vágyó olvasómat, hogy a százezer micsodája két hét alatt elfogy. És nem lesz húsz ember, aki – látva, hogy átverték – veszi a fáradtságot, becsomagolja az izét, és sorba áll a postán, hogy visszaküldje.
Bár módszerünk Magyarországon teljesen legális, a fenti akció után javasolt némi külföldi kiküldetés. Köd előttünk, KERMI utánunk.

Bocsásson ki sorsjegyet!

Tudja miért hívják a sorsjegyet sorsjegynek? Mert megváltoztatja az emberek sorsát. No, persze csak azokét, akik a sorsjegyet kibocsátják! Ők ugyanis milliárdosok lesznek. Ezért ajánlom jó szívvel, meggazdagodni vágyó olvasóinknak ezt az évszázadok óta bevált módszert.
Megjegyzem, a sorsjegy vásárlói is gazdagabbak lehetnek. Némi tapasztalattal. Megtanulhatják ugyanis, hogy ne dőljenek be tízszer ugyanannak az ócska trükknek. Elég, ha kilencszer bedőltek. Ennek megtanítása persze nem érdekünk (dőljön csak be a pancser huszadjára is!), úgyhogy nagy, kábító tűzijátékot kell csinálni, ha sorsjegyet adunk ki. Milyen tűzijátékra gondolok? A szavak és az ígérgetések tűzijátékára.
Először is állítsuk azt, hogy csak és kizárólag a nemzet vagy az emberiség érdekében bocsátjuk ki a papírocskánkat, darabonként kétszáz forintért. Ezzel akarjuk támogatni például a szegény magyar sumóbirkózókat, a hármasikerszülést, meg az elhunyt szingaléz harcosok árváit. Természetesen tartsuk meg a szavunkat, és minden sorsjegyből nyolc és fél fillért a tévékamerák össztüze előtt utaltassunk át a kitűzött cél érdekében, miközben mindezért nyilvánítassuk magunkat szentté.
Tűzijátékunk része legyen annak világgá harsogása is, hogy sorsjegyünkkel akár egymillió forintot is lehet nyerni. Miután a mamánk megmondta, hogy hazudni tilos (ha vele beszélünk), mi is helyezzünk el egy egy milkó forintot érő sorsjegyet, minden százezres csomag egyikében. Ha aztán valakinek lesz pofája kihúzni éppen azt az egyet, akkor véres kardon hordozzuk körbe a nyertest az országban, meg a médiában.
Felhívom a figyelmet arra is, hogy a sorsjegyek között különleges karriert futott be a kaparós.
Az emberek imádnak kaparni!
Amíg ugyanis kaparnak, addig arról álmodozhatnak, hogy ők nyerik meg az egy milkót, és így majd megvehetik a zenélő mosogatógépet, amire semmi szükségük nincs, de a szomszédnak már van olyan. Aki pedig álmodozni akar, az fizessen és kaparjon.
Nekünk kapar a kurta!

Fűtsön be nekik!

Hála Istennek Magyarországon előfordul, hogy télen tél van, és az emberek fáznak. Ez módot nyújt a biztos és törvényes meggazdagodásra, ami olyan ritka lehetőség, mint a fehér csíkos holló lila pöttyökkel.
Aki a tél hidegén akar meggazdagodni, annak először is tudni kell, hogy az ország lakosságából százezrek szoktak rá az olajfűtésre az elmúlt évtizedek alatt.
Ezeket az évtizedeket mi, leendő olajmilliárdosok, a beetetés korszakának nevezzük. Az emberek olajkályhát, olajkazánt vettek és az olaj lángjainál melegednek, mert a fűtés egyszerű volt és megfizethető.
Ekkor azonban jövünk mi. Jövünk és óriási patáliát csapunk, mert kiderítjük, amit mindenki évek óta tud: a diesel gépkocsik tulajdonosai is fűtőolajjal furikáznak. Disznóság! – kiáltjuk világgá. – A fűtőolajon támogatás van! Igazságérzetünk ezt nem tűrheti. Pakura Dezső nem vásárolhat ugyanannyiért olajat a Mercedesébe, mint szegény Mari néni az alvégről! Itt valamit tenni kell!
És teszünk. Megszínezzük a fűtőolajat. Megszínezzük és megmondjuk a rendőröknek, hogy ha ilyet találnak egy kocsiban, legyenek nagyon morcosak. A rendőröknek, azért a havi 80 ezer bruttóért, persze minden vágyuk az, hogy olajt tunkoljanak a tankokból és megnézzék a színét.
A kudarc láttán megint mi jövünk és a néhai Caeucescu után szabadon feltaláljuk az olajjegyet. Ilyen jegyet csak azok kaphatnak, akik felmutatják az olajkályhájukat két tanúval aláíratva, hogy az övék. Jellemző, hogy az olajkályhatulajdonosok szerint a kiutalt mennyiség december végéig sem elég, nemhogy egy télre. Ez persze nem igaz. Öt matematikus két hétig számolta, hány deciliter olaj kell egy légköbméternyi tér melegen tartásához. Arról mi nem tehetünk, hogy a kedves állampolgár nem földalatti betonbunkerben lakik, és folyton nyitogatja az ajtókat. Ráadásul, hogy meg nem fagyjon, és több olaja legyen, lop, csal, hazudik, ami elég undorító dolog.
De ez még semmi! Rövidesen fény derül arra a teljesen váratlan és megdöbbentő tényre, hogy némelyek üzletelnek a jegyekkel: fűtés helyett eladják a diesel-autó tulajdonosoknak.
Ez mélyen felháborít bennünket. Nem tűrhetjük tovább, hogy sunyi állampolgárok packázzanak velünk. Ekkor a fűtési szezon előtt egyetlen tollvonással azonos árszintre hozzuk a fűtőolajat és a gázolajat, amitől a fűtőolaj ára a háromszorosára nő, és mi lefölözhetjük a milliárdokat.
Na, most játszd ki a törvényt, Pakura Dezső!
Megjegyzem, igen sajnálatosnak tartjuk, hogy Mari néni az alvégről azon a télen megfagy, de a történelmi fejlődés áldozatokat követel.
Ott volt például a Szent Johanna, hogy mást ne említsünk...

Fogjon össze a betörővel!

A meggazdagodáshoz vezető legújabb holtbiztos módszeremhez először arra van szükség, hogy biztosítva legyen a kedves olvasó háza vagy lakása. Másodszor pedig arra, hogy oda betörjenek.
Ne tessék már ijedezni kezitcsókolom! Ha én azt mondom, hogy jó, ha betörnek, akkor a kedves olvasó tutira tudhatja, hogy ki nevet a végén.
Most szakemberek vagyunk vagy Duma Dani?!
Tudom, mit beszélek.
Na!... Mit is akartam mondani? Ja, igen! Szóval betörnek és elvisznek, mondjuk, százezer forint értékű tárgyat. Semmi baj! Csak ne ijedezzünk! Hideg fejjel, mint Mata Hari az ágyban, beszerzünk néhány valódi számlát szuperdrága elektronikai cikkekről. Rokonságtól vagy baksisért boltból, ugyan mindegy.
No, most: amikor jön a rendőrség, hogy felmérje a kárt, remegő kézzel kihajtogatjuk a számlákat, és könnyeinket nyeldekelve elmondjuk, hogy volt egy HI-FI tornyunk háromszázezerért, egy videokameránk kétszázezerért és egy IBM szuperkomputerünk (ezt meg kell tanulni legalább kimondani) félmillióért. Fontos szabály: vallomás közben ki kell zárni a gyereket a szobából, különben képes megkérdezni az agyalágyult, hogy mért nevezzük a dédnagyitól örökölt használhatatlan rádiónkat HI-FI toronynak, a gyerekkori fényképezőgépünket videokamerának, és a kalkulátorunkat IBM komputernek.
Ugyanezt a módszert alkalmazzuk, ha feltörik a kocsinkat és elviszik belőle a kis recsegő csecsebecsét, amit egykor rádiónak vettünk a néhai Karl Marx Stadt-ban, nyugodjon békében! Esküdjünk meg a nagynénikénk életére, akit hároméves korában elvitt a diftéria, hogy egy digitális, napenergiával működő, compact-disc-kel felszerelt és nyolc nyelven himnuszt éneklő audiovizuális izénk volt, amit a NASA kifejezetten a mi Suzukink számára fejlesztett ki.

Ezenkívül ragaszkodjunk hozzá, hogy éppen New-York-ba indultunk volna családostól, és a kocsiban volt két bőröndben az összes ruhánk, meg a 24 személyes arany étkészlet a nagyi brilljeivel együtt, amelyeket szintén elvittek, most jut eszünkbe.
Persze, ha igazán profi a kedves olvasó, akkor nem várja meg, amíg azok a nyavalyás lusta bűnözők meg gépkocsi tolvajok eljutnak a betörésig. Szépen kirámolja a saját lakását meg kocsiját, mert az a legtisztább munka. Az "ellopott holmit" meg eladja a handlénak, majd kifizetteti a biztosítóval is. Kétszeres ész, kétszeres pénz!
Kicsike baj momentán akkor lehet, ha valamelyik vagyontárgyát, amelyet bediktált a rendőrnek, megtalálják az ócskapiacon valakinél, aki felismeri Önben az eladót. Vagy lefülelik a bandát, aki felnyomta az ajtót, és kiderül, hogy a HI-FI-re nem az volt írva, hogy Pioneer, hanem az, hogy Supraphon. Akkor el kell sétálni a hatósághoz, esetleg ott is kell maradni kis ideig, amit nagyon sajnálnék, mert még van egy két betonbiztos ötletem a kedves olvasó számára, hogy megmilliárdosodjon, ha kedve van, és ideje engedi.

Tenyésszen biobolhát!*

A módszer leginkább családi vállalkozásban eredményes. Minél több családtag, annál nagyobb nyereség.
A szakszerű biobolha-tenyésztés úgy kezdődik, hogy a sok pénzre vágyó személy mindent elad, ami eladható a tévétől a vécékeféig, és ezenkívül felvesz a Biobolha Banktól kétmillió forint rövid lejáratú kölcsönt, negyven százalékos, naponta egy százalékkal emelkedő kamatra. Hogy az sok? Nem kell megijedni! Az ötlet kitalálója, vagyis a Biobolha Bank szerint nincs az a kamat, amit ne tudnánk visszafizetni, ha a beindul bolhabolt.
A pénzzé tett ingóságokból és a felvett bankkölcsönből megvesszük a Bank kft-jétől, a tenyésztéshez szükséges alapanyagot, azaz egy zsák bolhát. Ennyi bolha tíz liter biovér megtermeléséhez elegendő! (Tudni kell: a biovér jelentős exportcikk és nagyon egészséges. A legfejlettebb nyugati országok vámpírjai már csak ezt isszák.)
Azt kérdezik, hogyan lesz a bolhából biovér?
Egyszerű. (A nagy ötletek mindig ilyen egyszerűek, kezicsókolom. Ott volt például a guillotine, hogy mást ne mondjak! Nyissz!) És most a Biobolha Bank meg a kft-je ilyen egyszerűen nagyszerű ötletet konstruált azért, hogy mi milliárdosok legyünk. (Ugyan mi másért?)
A vértermelés technológiája a következő: este, amikor a család lefekszik, kinyitjuk a zsák száját és kiengedjük a bolhákat.
Mire eljön a reggel és mi kínunkban összevakarjuk magunkat, a bolhák már tele lesznek első osztályú biovérrel. Ezután nincs más dolgunk, mint a bolhákat átzavarni a húsdarálón, és az alul kicsöpögő vért demizsonokba tölteni.
A kedves olvasó persze megkérdezheti, hogy nem egyszerűbb-e rögtön belecsapolni a családi vért a Bank kft. demizsonjába. Nem. Akadhatnak ugyanis olyan makacs családtagok, akik nem hisznek a gyors meggazdagodásban, és jószántukból nem akarnak vért adni egy bank ígérgetésére. A bolha ezt a problémát hidalja át. A bolhának nem lehet ellentmondani.
Végezetül a demizsonokat leszállítjuk, a bankkölcsönt törlesztjük, és a maradék pénzből immár két zsák bolhát veszünk a kft-től, hogy menjen az az üzlet, jöjjön a profit, mígnem néhány héten belül milliárdosok nem leszünk, de tuti.
Persze a szerencse forgandó. Előfordulhat, hogy amikor a kiürített lakásban már éppen plafonig ér a bolha, és dülöngélünk a gyengeségtől, a világpiac telítődik vérrel, vagy az olcsóbb ázsiai alapanyagot importálják a vámpírok. Ebben az esetben a kft persze nagyon sajnálja, de nem tart igényt több biovérre. A Bank pedig behajtókat küld, és az aktuális részletek fejében – más érték híján – elviszik a nagymamát meg a fél vesénket.
Azt tetszenek kérdezni, hogyan előzhető meg ez a csőd? Egyszerű. Időben agyon kell ütni mindent, ami ránk akar mászni, hogy a vérünket kiszívja.

Legyen biztosító!

A meggazdagodás ezeregy módja közül talán a biztosítás az egyik leggyorsabb és legbiztosabb módszer a bankrablás után.
Az emberek ugyanis semmitől sem rettegnek jobban, mint attól, hogy elveszítik azt a sok felesleges holmit, amit nagy nehezen megszereztek.
Többségük az ördöggel is hajlandó szövetséget kötni, ha a lakásáról, a kocsijáról, a videomagnójáról vagy az életéről van szó. Mefisztó urat azonban mostanában az média szerint csak a három P érdekli, a politika, a pártharc és az a P betűs elfoglaltság, ami nem tűr nyomdafestéket. Úgyhogy nincs energiája a mi piszlicsáré dolgainkkal foglalkozni.
És itt jövünk mi.
Pata, szarv és farok nélkül, elegáns öltönyben vagy kosztümben megjelenünk dr. Fauszt Elemér lakásán, és felajánljuk szolgálatainkat. Ennek az a lényege, hogy Fauszt úrnak nem kell félni, csak fizetni. Majd mi félünk helyette.
A biztosítási szerződés megkötése érdekében mindenesetre ajánlatos a következő szabályokat betartani:
Amikor, mint biztosítási ügynök a leendő partnerrel tárgyalunk,
a., zokogjunk a meghatottságtól, hogy találkozhattunk vele,
b., bizonyítsuk be, hogy együtt jártunk bölcsődébe, iskolába vagy locsolózni harminc éve,
c., udvaroljunk a feleségének (a férjének), a nagymamának meg a macskájának,
d., álljunk tótágast és ugassunk a gyerekek kedvéért,
e., majd ígérjük meg, hogy minden tizedik biztosított a Kanári szigetre utazhat, minden századik eltölthet egy víkendet Madonnával, és minden ezredik Stallonéval kortól és nemtől függetlenül.
De ami a legfontosabb: bármi kár éri Fauszt urat, mi azonnal fizetünk és kápé.
Ennyi általában elég, hogy a partnerünk puhára főjön, belénk szeressen, a testvérévé fogadjon, a szerződést aláírja, és annyit tejeljen nekünk, amennyiből mások egy hónapig élnek.
"No és mi lesz, ha leég a ház vagy törik az autó? – kérdezheti most a módszerünkre kíváncsi kedves olvasó. – Akkor a biztosítási díj többszörösét kell kifizetnünk. Hol itt a meggazdagodás?"
Ne tessék aggódni! Amin nem lehet meggazdagodni, azt hívhatják gyereknek, családnak, munkának, de semmiképpen sem biztosításnak.
Amikor a biztosított néhány hónap vagy év múlva bejelenti a kárigényét Önnek, mert betörtek hozzá, vagy egy kőkorszaki lenyomat maradt az autójából a karambol után, egy szót se higgyen neki és rúgja ki. Bizonyítsa be a sunyi csalójának például, hogy ő tört be saját magához, és örüljön, ha nem mószerolja be a rendőrségen.
Egyébként sem volt megfelelő zár az ajtón, az ablakon és a lefolyón. Amit pedig szerinte elloptak tőle, az sose volt neki, és egyébként is eldugta a kacskalábú szeretőjénél, a piszok.
A biztosított gépkocsit pedig akarattal vezette a fának száz kilométeres sebességgel a kihalt országúton. Ha nem így történt, és szerinte leszorították, akkor hozzon tíz tanút, meg a vétkes kocsit kék szalaggal átkötve egy rózsaszínű dobozban. Ezenkívül hozzon egy erkölcsi bizonyítványt, a szomszédokkal is aláíratva, hogy nem beteges hazudozó, nincs adótartozása, és nem ő ölte meg Kennedyt.
Ha mégis fizetni kell, mert olyan dörzsölt az ügyfél, hogy hozza a tanukat, a rózsaszín dobozt meg az igazolásokat, akkor húzni kell az időt, elhányni az iratokat, szabadságra menni a Kanári szigetekre, és egyébként is minden késést a Postára kenni, mert az mindent kibír.
A mai kamatlábak mellett havonta minimum fél százalékot tejel a Biztosítónak a kárösszeg, és amelyik cég nem tud egy negyedévet kibekkelni, az pancser, adja vissza az ipart.
Az időhúzás alatt pedig arra is van remény, hogy a biztosított megőrül a dühtől, kiírtja a családját, majd öngyilkos lesz, ami a Biztosító szempontjából a legszerencsésebb megoldásnak mondható.
Hacsak nincs életbiztosítása meg örököse. Mert akkor minden kezdődik elölről.

Rontsa a minőséget!

Egy percig se hallgasson azokra kedves olvasóm, akik a kiváló minőségű és tartós termékek gyártása mellett agitálnak, mert azt kívánja az üzleti tisztesség meg a morál, vagy hogy hívják azt a lelki izét, ami a meggazdagodásunkat folyton akadályozza.
Tessék már megmondani: mi nekünk abban az üzlet, ha elnyűhetetlen öltönyöket gyártunk? Vagy abban, ha masszív, időtálló ágyakat, székeket, asztalokat dobunk piacra? Vagy talán az hozza a nyereséget, ha évtizedekig jól működő rádiókat, televíziókat szereltetünk össze? És kinek az érdeke olyan autókat csinálni, ami még tíz év múlva is olajcsöpp nélkül trappol az utakon? Ugyan kérem! Ne dőljünk már be az idealista kántálóknak! Tessék csak elképzelni, mi van akkor, ha például hosszú élettartamú biliket gyártunk, hogy csak a legegyszerűbb szükségleti cikket említsem! Az emberek, amilyen kicsinyesek, képesek gyerekről gyerekre hagyományozni a nélkülözhetetlen kis edényt és nem vesznek újat! Hol itt az üzlet? Horpadjon az a bili! Lyukadjon az a bili! Jöjjön le róla a máz!
Ha valóban meg akar gazdagodni a kedves olvasó, akkor már az alapanyagot is gondosan meg kell választani, amiből a termék készül. Az öltönyhöz olyan szövetet kell keresni, amit néhány tisztítás után fel lehet tenni az ablakra szúnyoghálónak. A bútorhoz a forgácslapnak azt a speciálisan pocsék fajtáját kell kiválogatni, amit a magyar bútorgyárak már évek óta használnak. Arról ismerhető fel, hogy a beleütött szeg kicsúszik a másik oldalon és röhög. A rádiónál meg az autónál egyszerűbb a helyzet: csak néhány alkatrészét kell selejtből gyártani.
Jelszavunk: ha romlik a rész, szemétbe megy az egész. Egyszóval csak olyan alapanyagot válasszunk, ami elmállik, tönkremegy, berozsdáll, elhajlik, összedől, elszakad, megroppan, kidurran, felhasad, szétporlad a szavatossági idő lejárta után egy perccel.

Megjegyzem, mindez embert próbáló feladat kedves olvasó. Nagyon komoly szakmai-tudományos munkával lehet elérni például azt, hogy a cipő sarka csak akkor váljon le, amikor a bolt már nem cseréli vissza. A tévé pedig akkor sötétedjen el végleg és örökre, amikor a tizenkettedik hónap letelte után az óra elüti az éjfélt. Nagy munka, de megéri. Mert a vevő csak néz bambán a kezei között elporladó, kilyukadó, tönkremenő tárgyra és nem érti. Fel nem tudja fogni azzal a becsületes miniagyával, hogy mért kell újat vennie olyan cikkekből, amelyeket a nagyanyja hosszú évekig használt egykoron.
Nem tudja, hogy Ön zseniális érzékkel percre megtervezte az elavulást, aminek következtében a vevő újra és újra kénytelen új és új szemét minőségű árut vásárolni, bankszámlánk legnagyobb gyönyörűségére.

Fogd a pénzt és fuss!

Félre ne értsenek! Nem lopásra vagy rablásra buzdítom a kedves tisztességes olvasót. No, persze ez is, az is célravezető lehet, ha meg akarunk gazdagodni, de a mi stílusunk más. Az én sokszor kipróbált és mély élettapasztalatokkal bizonyított vállalkozásaim arra adnak választ, amint azt sorozatom előző részeiben is tanulmányozhatták, hogy miképpen tudjuk elvenni mások pénzét a törvényileg biztosított keretek között!
Hatásos Fogd a pénzt és fuss! módszert hallottam például a minap. Mindenki alkalmazhatja, akinek van egy eladható lakása Magyarországon és egy vastag bőr a képén.
A módszer alkalmazója úgy dönt, hogy eladja a lakását lehetőleg egy ifjú és tapasztalatlan párnak, akik még mindig abban a hitben élnek, hogy az emberi aljasságnak vannak határai. Megegyezik velük, hogy a kétmillió forintjukat előlegként átveszi és kötelezi magát, hogy egy hónapon belül kiköltözik a lakásból. Minderről hivatalos szerződést csinálnak, száz tanú meg a Jóisten előtt.
Azt kérdezi a kedves olvasó, hogy mi ebben az üzlet? Az, hogy nem költözik ki a lakásból. Sem egy, sem két hónap múlva. Nem költözik ki és a pénzt sem adja vissza. Mit tetszik mondani? Hogy akkor elveszik tőle a lakást? Szó sincs róla! Törvény is van a világon, vagy mifene?!
Elkezdődik egy hosszú pereskedés. Az idegek, a pénz és a kapcsolatok harca. Idegeik a fiataloknak lesznek (egy ideig), pénze meg kapcsolatai pedig Önnek. Persze jogállamban élünk! A pereskedés végén a bíróság az ifjú pár és a többi négy vevő javára fog dönteni. Összesen ugyanis öt vevőnek adja el a lakást, maga kis ügyes á kétmillió előlegért. A pert elveszti, de ne ijedjen meg! Nem kell visszafizetnie azt a töménytelen sok pénzt, hiszen azt már elköltötte, odaadta a húgának, lehúzta a klotyón, vagy hazudjon, amit akar.

A bíróság humanista: nem veszi el az Ön és kedves családja feje felől a lakást, és nem teszi ki az utcára. Sőt! Tekintettel nehéz helyzetére, alacsony nyugdíjára és krónikus aranyerére, részletfizetést engedélyez. Havi ötezer forintos összegben kell majd a vevőinek kifizetnie a tíz milliót.
Mit tetszik mondani? Hogy ez rettenetesen erkölcstelen? Na és? Most filozofálunk vagy meggazdagszunk?

Legyen természetgyógyász!

Vajon sejtette azt valaha a kedves szegény olvasó, hogy természetfeletti erővel rendelkezik? És most nem arra gondolok, hogy megél a fizetéséből, vagy hogy mosolyog, ha az anyósa váratlanul beállít, és leszólja a falvédőt, amit most vett a családja legnagyobb örömére. Arra a csodálatos kisugárzására célzok, amellyel bárkinek bármilyen betegségét meg tudja gyógyítani.
Valóban nem tudott róla?!
No, persze, hiszen még nem próbálta ki! Javaslom, váltsa ki az ipart azonnal, és hirdesse természetfeletti erejét, csak így, szerényen:
Gyógyszert már ne szedjen!
Orvoshoz ne menjen!
Ha gyógyulni akar, csak hozzám siessen!
Delejes sugárzás gyógyít meg minden bajt,
rákot, AIDS-et, pestist, csuklást és törött kart.
Bármi panasza van, éjjel nappal várom,
Gyógykovács Bertalan Kossuth utca három.
Meglátja, napok alatt annyi páciense lesz, hogy a szomszédok feljelentik adócsalásért, ami örömteli dolog, mert Önnek legalább van miből csalni.
A különböző betegek kezelését mindig azonos módon végezze. Ne csináljon faksznit abból, hogy az egyiknek isiásza van, a másiknak meg epeköve. Az Ön kisugárzása örök és univerzális, mint az emberi butaság.
A gyógykezelés mindig három részből áll: 1. a betegség felismerése, 2. gyógyítás, 3. pénzbehajtás.
A betegség felismerése egyszerű. Az ember megkérdezi a pácienstől, hogy mije fáj, és amikor megmondja, hogy az izületei, akkor hevesen bólogatunk, hogy láttuk, csak meg akartunk bizonyosodni róla, hogy a beteg tudja-e? Ha megkérdezi, hogy miből láttuk, akkor eláruljuk, hogy az íriszéből. Merthogy az írisze a hupikék egy vöröses árnyalatával sárgáll fehéren. Ettől a tévedhetetlenül pontos és tudományos diagnózistól a beteg elalél és mindent elhisz. (Naná! Ha kételkedne, nem keresett volna meg minket.)
Ekkor kezdünk hozzá a gyógyításhoz.
Megfogjuk a páciens fejét és bedugjuk a lába közé. Aztán a jobb karját kihúzzuk a bal fülén és a gerincére kötünk egy görcsöt, hogy el ne felejtsük, mi a baja. Körülbelül ekkor a páciens már arról fog beszámolni, hogy speciel az izületi fájdalmai tényleg csökkentek. Ekkor, ha tudjuk, a beteget kibogozzuk és megmondjuk neki, hogy a gyógyításért nem fogadunk el pénzt. Az ötezer forint ugyanis ma már nem pénz.
Sohasem kell félni attól, hogy a sarlatánság kiderül. Amelyik páciens véletlenül meggyógyul, az reklámemberünk lesz egy életen át. Amelyik pedig beteg marad, az mélyen hallgat, mert szégyelli, hogy palira vették.
A harmadik típusú páciens a legjobb, mert meghal. Nincs vele több gond.

Házasodjunk!

Tudom, sokan kissé elavultnak tartják az érdekházasságot.
Kérdés: most meggazdagodni akarunk mindenáron vagy újítani?
Ha újítani, akkor szánjunk rá húsz évet és találjuk fel az AIDS ellenszerét vagy a napenergiával működő éjszakai vibrátort. Ha inkább meggazdagodni szeretnénk, de gyorsan, akkor vegyük el Malvinkát, vagy menjünk férjhez Dezsőhöz, akiknek három lábuk van, de az apjuk sztárügyvéd. Egyébként sem szükségszerű, hogy Malvinkának vagy Dezsőkének három lába legyen. Lehet, hogy egy sincs. Vagy három van, de az egyik a hátukon, úgyhogy nem látszik.
El tudja képzelni a kedves olvasó, milyen gyönyörű lehet három láb egy százmillió forintos hozományon? Mindenesetre szebb, mint két láb egy pár lyukas zokniban.
De ha erkölcsileg vagy fiziológiailag mégis zsenánt ez a meggazdagodási módszer, gondoljunk az előnyeire. Ha olimpiai bajnokként akarunk sok pénzt, tíz évig kell helyt állni előtte. Ha csalóként, akkor esetleg tíz évig kell helyt ülni utána. Az érdekházasság egyetlen szertartással a milliárdosok közé repít bennünket.
A befektetés minimális. És befektetés közben is lehet másra gondolni. Mondjuk egy piros Ford Musztángra vagy egy gyémántokkal kirakott karkötőre.
Annyi mindent csinálunk érdekből: dolgozunk, tanulunk, politizálunk és köszönünk a hülye szomszédunknak. Most éppen a házasságunk legyen szerelmi, ami nagyobb üzlet, mint a fegyverexport egy háborús övezetbe?
Legyen szerelmes a Rómeó! (Mellesleg ő se volt hülye. Naná, hogy nem egy cselédbe esett bele! A Capulet Juli kellett neki! Dohány, rang, kapcsolat...! )
A szerelem persze nagyon szép dolog. Csillogó szem fent, vérbőség lent, meg érzelmek kavalkádja. Úgyhogy kell is az, hogy az ember szerelmes legyen. De mért pont a feleségébe vagy a férjébe? Hol van az megírva? A Bibliában? Tessék megmutatni! Az Énekek énekét leszámítva főleg az a téma, hogy hány fehér kost adnak egy nővel.
A férfiak és a nők örökké az igazit keresik. Ezzel egyetértek. Ha egy férfi egy nő szemében a nőt látja, akkor keressen tovább. Ha egy piros Ford Musztángot lát, akkor megtalálta az igazit.
És ne tessék attól félni, hogy egy életen át el kell viselnünk valakit, akinek három lába van.
Az élet oly rövid!...
(Nem a kedves olvasóéra gondoltam.)

Adortusz*

Ha nem csupán átlagos milliomos, de milliárdos akar lenni a kedves olvasó, legyen adóhatóság, és ne vezesse be a családi adózást.
Csináljon úgy, mintha hülye volna, és nem tudná, hogy a férfiak átlagban sokkal többet keresnek, mint a nők, tehát a személyi jövedelemadóval alaposan meg lehet vágni őket.
Csináljon úgy, mintha azt sem tudná, hogy nem csak a szülői keresmény nagysága, de a gyerekek száma is meghatározza a család életszínvonalát.
És csináljon úgy, mintha ilyen-olyan pótlékkal támogatással ki lehetne egyenlíteni a férj és a feleség fizetéséből adóba levont summát. No, és ezek után meressze nagyra a szemét ártatlanul a Parlamentben és csodálkozzon, ha a jó magyarok nem akarnak gyerekeket csinálni, sőt, az abortusz mellé állnak.
Ezenkívül, ha sikerül adóhatóságnak lennie, ne foglalkozzon a gyerekruházat és a gyógyszerek emelkedő árával, meg a gyerekek számára nélkülözhetetlennek kikiáltott gyümölcsök, tejtermékek százezrek számára megvehetetlen listájával. Egyrészt azért ne foglalkozzon ilyen apróságokkal, mert zseniálisan átgondolt módszerem szerint, minél drágább egy áru, annál jobb, hiszen az árából levont mindenféle adó az Öné, vagyis nagy költőnk szerint minden fülemüle önnek fütyül. Másrészt meg elég a szülői demagógiából! Milliók nőttek itt már fel, kérem, egy szál pendelyben, gyógyszer és egészséges étkezés nélkül is, ha túlélték. Hát nem?!
A kedves olvasó, mint adóhatóság, csak azzal foglalkozzon, hogy a bérből és fizetésből élőktől fillérre bekasszírozza az adót, hiszen ezt bevallják a munkáltatóik, miközben a dörzsöltebb vállalkozók százezrei, ha nagyon keresik, megtalálják a módját, hogy elrejtsék a jövedelmüket.
Végezetül, ha adóhatóság lesz, mindig hangoztassa, hogy Ön a közösségért teszi, amit tesz, és a szeme se rebbenjen, ha a szemébe vágják, hogy nemzetellenes a szisztéma. Tanuljuk meg egy életre, hogy a gazdagság és a humanizmus, az minimum három dolog. Vagy kettő. De semmiképpen sem egy.

* Ezt húsz éve írtam!

Alapítson ingatlanügynökséget!

Ne ijedjen meg a kedves olvasó, és ne gondolja, hogy ehhez a vállalkozáshoz sok pénz kell. Csupán néhány megszorult ember kell hozzá, aki lakást akar eladni vagy venni, és már hónapok vagy éppen évek óta próbálkozik sikertelenül. Ön lesz a mentőangyaluk, akinek egymást letaposva és boldogan fizetnek, csakhogy elérhessék a vágyva vágyott célt.
De nézzük a módszert!
Üzleti működésének első napján fel kell adni egy hirdetést:
"Lakásproblémáját egy óra alatt megoldja: a GOLD-ja! (Mert mondjuk GOLD-nak hívják az ingatlanügynökségét, hogy rímeljen. Majd így folytatja a hirdetést:) Eladni? Venni? Az nekünk semmi! Percet se várjon! Telefonáljon!"
Most azt tetszik kérdezni, hogy honnan kerít Ön a jelentkező eladóknak vagy vevőknek megfelelő partnert? Ugyan kérem! Ez a legegyszerűbb! Veszünk néhány hirdetési újságot, és kiírunk belőle két tucat címet.
Mondjuk, jön az ügyfél, mert olvasta a hirdetésünket és bekapta a horgot. Eladni akar vagy venni, mindegy.
„Nem probléma! – mondjuk és virtuózan a komputer billentyűzetére csapunk, mint egy Kocsis Zoltán. – Most be tetszik fizetni 10.000 forint plusz ÁFÁ-t, és tetszik kapni tíz halálbiztos címet… Hogyan?! Azt tetszik kérdezni, mi van akkor, ha a tíz ajánlatból egy sem felel meg? Ezt nem kellett volna mondani! Mélyen megbántott... Gondolja meg: tízezer cím a komputerben! Ötezer sikeres üzletkötés, hálakönnyek, dísztáviratok...! És tradíció! Már a dédi is azért ült száz éve, mert eladta a Parlamentet egy Rotschildnak. De tudja mit, kedves, ha valami fatális véletlen folytán mégsem talál megfelelő lakást vagy vevőt, mi mindaddig ellátjuk címekkel, amíg meg nem oldja a problémáját. Adjuk a címeket, ha kell, az élete végéig! Sőt! A halála után még az örököse is kap öt tuti ajánlatot!”
Nincs magyar ember, aki egy ilyen áldozatkész és tisztességes üzletembernek ellent tudna állni.
Fizet, és reményteli mosollyal rohan a megadott címekre.
No, most vannak csodák. De nem a lakáspiacon. Valószínűbb, hogy az ügyfelünk felsül. Ha venni akar, a lakást már eladták, ha pedig eladni akar, akkor öt szobával kisebb, vagy öt kilométerrel közelebbi, vagy ötmillióval olcsóbb ingatlanra vágynak az ajánlott partnerek.
Az ügyfél ekkor visszarohan hozzánk és az arcának érdekes lila színe van. Csalódottnak látszik, és felelősségre vonást emleget
Mi azonban elővesszük a szerződést és udvariasan megkérjük: mutassa meg, melyik pontban ígértünk neki azonnali sikert. Csak azt ígértük, hogy az élete végéig ellátjuk címekkel. Ha erre az ügyfél infarktust kap és elhalálozik, akkor ezzel a szerződésünket teljesítettük. Ha nem kap infarktust, akkor ismét fellapozzuk a hirdetési újságokat és odavetünk neki néhány címet azok közül, amelyeket már előtte nyolcvan ügyfelünknek kimásoltunk.
Legyen boldog vele!
Csak ne cirkuszoljon!
Borzalmas, milyen arrogánsak tudnak lenni az emberek időnként!

Üldözzön egy kisebbséget!

Miért kísérletezünk mi új pénzcsinálási formákkal? Vajon nem jobb, ha olyan módszert alkalmazunk, amelyet már sokszor kipróbáltak, és mindig bevált?
Itt van például a kisebbségek üldözésének és kifosztásának világsikert aratott ősi technikája. Kis kockázat, nagy nyereség. Szívből ajánlom a gyors meggazdagodásra vágyóknak!
Persze megjegyzem, ezt a technikát nem szabad olyan hebehurgyán alkalmazni, mint egyes országokban szokás, ahol törnek, zúznak, felkoncolnak. Pogrom, gyújtogatás, bombázás, meg ilyesmi. Minek az? Ne pusztítsuk már el a saját vagyonunkat készakarva! Módszerünket csak megfontoltan, tervszerűen, tudományos alapokon alkalmazzuk.
Hogyan kezdjük el?
Attól függően, hogy a kedves olvasó melyik országban él, válasszon ki egy üldözésre alkalmas csoportot. A legjobb, ha olyan kisebbséget választ, amelyet eddig is üldöztek. Az üldözöttek egy része ugyanis félelemből, önvédelemből és előrelátásból nagyobb vagyont halmoz fel, mint azok, akiket nem fenyeget efféle veszély. Például, ha javasolhatom, Kis-Ázsiában az örményeket üldözze, Romániában a magyarokat, Magyarországon pedig a zsidókat vagy a vállalkozókat. Hála Istennek itthon van miből válogatni!
Hogyan kezdje az üldözést? A bevált módszer szerint hangot kell adnia annak a véleményének, hogy az adott, elvetemült kisebbség összesküvést sző a többség ellen, és a nemzet életére tör. Egyébként is kicsi a fülük. Vagy nagy. Ritkás a hajuk. Vagy sűrű. Mindegy: bűnük ez is, az is. Ezekre a nemes és hazaszerető gondolatokra alapítson a kedves olvasó pártot, újságot, weblapot, azaz fórumot, hogy mindenki csatlakozhasson, aki felismeri a meggazdagodás eme gyors és hatékony módszerét.
A következő lépés, hogy a párt – lehetőség szerint – kormánypárt legyen. Ha még nem az. Mert ha az, akkor a forgatókönyv egyszerű. Szinte már unalmas. Mert mi a teendő, ugye? A kisebbség tagjait, fáradtságot nem ismerve meg kell alázni, igazságos törvényekkel az életből ki kell őket rekeszteni, a munkahelyükről kidobni, és persze egyéb jogaiktól is megfosztani. Ezután a vagyonukat el kell venni és a párt hű harcosai között szétosztani. Ennyi. Nem nagy ügy.
Kihagytam valamit? Ja igen! A tapasztalatok azt sugallják, hogy ha mód van rá, az adott kisebbséget okos dolog kiiktatni a történelemből egy végső megoldással, hogy mást nem mondjunk. Ha ugyanis ezt elmulasztjuk, kellemetlenségeink lehetnek a későbbiekben. Könnyen előfordulhat például, hogy közülük néhányan túlélik a mi meggazdagodási módszerünket, és pofátlanul kártérítést követelnek. De ami még nagyobb baj: emlékeznek! Emlékeznek rá, hogy mi történt. Ez azért nagy hiba, mert az életben maradottak össze-vissza hazudoznak majd üldözésről meg népirtásról és fiaink, unokáink esetleg már nem fogják tudni olyan könnyedén megismételni a meggazdagodás eme kipróbált sikeres módszerét később egy másik kisebbségi csoporttal.
Tehát ismétlem: mindig alaposan és szakszerűen. Csak semmi hebehurgyaság! Ne maradjon írmagjuk sem!

Lottózzon!

Mint a kilencvenes évek népi szólása tartja: egy újszülöttnek minden meggazdagodási ötlet új. Néha egy régiszülöttnek is.
Úgyhogy javaslom: azok is mélyüljenek el új módszerem tanulmányozásában, akiknek Isten kifürkészhetetlen akaratából még nem volt telitalálatuk a lottón.
A százmillióhoz vezető út első lépéseként vásárolunk egy tenyérnyi, rossz minőségű papírdarabot száz forintért. Vagy kétszázért. Esetleg ezerért. (Azért bizonytalankodom, mert nem tudom, hány hét múlva jelenik meg ez a kis írás, és hogy mennyi lesz akkor éppen a lottószelvény ára.)
A papírcetli megvásárlásával azonban csak az első buktatót tettük meg a milliókhoz vezető úton. Most jön ám a munka java! Merthogy ez a papírcetli nem ám egy sorsjegy!
Nem ám várni a húzást, mint a sült halat, hogy a szánkba repüljön!
Képzelőerő és kreativitás! E kettő kell nekem!
Vagy azt hiszi a kedves olvasó, hogy olyan egyszerű beikszelni öt vagy hat számot, hogy halálbiztosan megnyerjünk egy zsák pénzt?
És a szabályok?! A törvényszerűségek?! Hát minek tépem én itt a számat, ha nem azért, mert én tudom a titkot?!... Amit most elárulok az én kedves, hiszékeny olvasóimnak.
Tehát: nagyon fontos, hogy ne legyenek a számok mind egymás mellett vagy alatt! Az tuti bukás! De ne legyenek ám egymáshoz közel sem, vagy nagyon távol! Ne legyen mind páros! Isten ments! Se páratlan! És persze ne legyen számtani sor, se mértani, se törzsszám, vagy prímszám!
Értve vagyok? Szóval nem olyan egyszerű ám ez! Amihez szerencse kell, az a házasság és nem a lottó. Persze, ha betartjuk gondosan kidolgozott tudományos módszerem szabályait, akkor már csak egy feladatunk van: le kell ülni egy sötét sarokba és arról álmodozni, hogy mire költjük majd el azt a rengeteg pénzt.
Bizony, jól meg kell gondolni!! A százmillió is elfogyhat egyszer. Csak ügyesen, beosztással. Nem ám szórni, mint sót a hóra!
Mondjuk, én magam, ha mondhatom, vennék egy szerény, liftes négy emeletes házikót a Sas-hegyen úszómedencével. Aztán egy helikoptert is, hogy reggelente legyen mivel lemenni friss kifliért a boltba. Aztán három-négy Mercedes kocsit is, hadd legyen tartalék, ha az egyiknek beragad a kuplungja, mint a Ladának szokott. Aztán vennék tíz deka téliszalámit is szeletben vacsorára meg ilyesmi. Borzasztóan tud ám az ember fantáziája repkedni ilyenkor!
Kell az önuralom, ha nincs!
(Az igazság kedvének okáért persze meg kell jegyeznünk, hogy több évtizedes lottózási kísérleteim során már előfordult egyszer vagy kétszer, hogy nem azokat a számokat húzták ki a szemét csalók, amelyeket beikszeltem volt.
De ez engemet sosem tört le.
Egy férfi ne adja fel az élet viharait, vagy mi a szösz, hát nem?)

Önuralommal

Teljesen egészséges a kedves olvasó? Semmi baj a szívével? Akkor most kapaszkodjon meg kérem, mert elárulok egy fantasztikus titkot: Ön többszörös milliomos. Legfeljebb nem tud róla. Megmagyarázom.
Biztosan hallott már arról a mosógépről, amelyik mos és csavar, szárít, meg vasal, meg zenél, meg beszél, hogy mit csinál, hol tart, no, meg csupa króm, nikkel, és sosem romlik el. Az ára pedig magyar valutában mindössze 500 ezer forint ÁFA nélkül, de házhoz szállítva.
Megvette? Ugye, hogy nem!
Pedig szerette volna! De nagy önuralommal erőt vett magán, majd okos érvekkel meggyőzte élete társát, hogy talán nem pontosan erre a szerkezetre van szükségük momentán. Helyette vásároltak, mondjuk egy harmincvalahány ezer forintos gépet részletre, a tavaszi-nyári-őszi-téli ideiglenes árleszállításon. A gép mos, öblít és slussz! Ön csavar és teker és tereget, hajtogat, spriccel és vasal, meg zenél, meg beszél, meg ordít, meg felmos, mert csöpög a csöve meg csurog a csapja.
Nem számít! Az a fontos, hogy önuralma eredményeképpen megmaradt kb. 470 ezer forintja! Gratulálunk!
De ez még semmi! Mert nem vette meg például 6OO ezerért azt a hi-fi tornyot sem, ami csupa dizájn és billentyű, chip-csirip gombocska, zöld-sárga-pirosan vibráló fényecske, lenyíló, felnyíló, kinyíló, benyíló... A hangláda annyira tökély, hogy még a macskáról is lejátssza az V. szimfóniát, ha a cirmost bedugjuk a megfelelő nyíláson. Ha pedig megszólalnak a hangszórók, az ellenség térden állva könyörög kegyelemért, mert azt hiszi, hogy a magyarok feltalálták a csodafegyvert.
De Önnek és élete társának volt önuralma. A hifi helyett nyolcezerötszázért vettek egy magnósrádiót, ami ugyan kicsit se dizájn, se vibra, se gomb, de a macska ugyanúgy elnyivákolja az V. szimfónia első taktusait rémületében, ha a gyerek felhangosítja a készüléket.
És most számoljunk! Megtakarított pénze már meghaladja az egymillió forintot! Mondjuk ki őszintén: Ön okos ember! De ez még semmi!
Tény, hogy a nyolchengeres ultraszuperturbódieselt sem vette meg 45 millióért. Nem vette meg, bár már ezer havi részletre adták kamatmentes kezelési költséggel, és még egy ingyen ablaktörlő szivacsot is kapott volna hozzá! A gyerek ugyan nagyon akarta, mert tetszett neki a hágatóállásba öntött acélbakkecske az autó orrán, de Ön ellenállt a kísértésnek és a turbó helyett inkább megint lemosták a tizenöt éves Ladájukat, amivel immár beiratkozhatnak a többszörös milliomosok klubjába!
És még nincs vége! Mert még azt a 3OO négyzetméteres rózsadombi betoncsipkevárat sem vette meg, amit egy volt pártvezető időben megvásárolt bagóért az önkormányzattól és most potom háromszáz millióért vesztegeti. Ehelyett – nagy önuralommal – többedmagával meg a macskával a kétszobás lakótelepiben lakik, aminek értéke még mindig nem éri el az ötmilliót!
Na, ezt tessék összeadni!
Mi gondja lehet még?!
Legfeljebb annyi: hogyan költi el ezt a – nagy lemondások árán megtakarított – töméntelen sok pénzt. Gratulálunk!

Tanítson nyelveket!

Ha a nyelvtanításból akar meggazdagodni kedves szegény olvasónk, akkor előnyös, ha tud azon a nyelven, amit tanítani akar. Persze ez nem kötelező, csak javasolt. (Eddigi tanácsaimból már kideríthette, hogy sohasem a szakmai tudás hozza a sok pénzt. Legfeljebb a látszata.)
A nyelvtanítás legnehezebb, és a legtöbb időt és energiát felemésztő feladata – a világhírű budapesti nyelviskolák szerint – az újsághirdetések megfogalmazása. Mert nehogy azt tessék már hinni, hogy az emberek özönleni fognak, ha megírja, hogy Oxfordban szerezte a diplomáját, húsz éves tapasztalat áll a háta mögött, és már egy szuahéli makáka majmot is megtanított svédül! Kit érdekel?! Az embereknek csak egyetlen kívánsága van: miképpen juthatnak minél könnyebben és gyorsabban a vágyott tudáshoz (pénzhez, sikerhez, boldogsághoz).
Jelszavuk: most, de azonnal!
Ebben a szellemben kell megfogalmazni a hirdetését. Például így: "Ultraszuperintenzív angol nyelvtanfolyam kezdőknek. Nyelvet akar tanulni, de nincs ideje? Nem baj! Kedve sincs? Nem baj! Szorgalma sincs? Nem baj! Négy hét múlva anyanyelvi szinten fogja beszélni a nyelvet, ha jelentkezik szuperultraintenzív kurzusunkra. Beszédtanítás alvás közben! Nyelvtanoktatás gondolatátvitellel! A nagyszótár bevágása napi három tablettában!"
Meglátja, kedves olvasóm, az emberek özönleni fognak, hogy befizessék a hatvanötezer forintot. Jönnek, akik már tízszer kezdtek hozzá a nyelv tanulásához, de még sosem jutottak túl a "Kér egy csésze kávét Mr. Smith? Igen, kérek, Mr. Smith!" típusú alapmondatok idegborzoló izgalmán. Jönnek, akiknek annyi nyelvérzékük sincs, hogy megkülönböztessék a sót a cukortól.
Jönnek, akiket már kineveztek irodavezetőnek az adott országba, de még csak elmutogatva tudják megkérdezni, hol a vécé. Jönnek hosszú, tömött sorokban, mert az emberek jobban hisznek a lehetetlenben, ha nem kell megdolgozniuk érte, mint a lehetségesben, ha meg kell mozdítani a kisujjukat.
És most azt tetszik kérdezni, hogy mit és hogyan kell tanítani azoknak, akik befizetik a lóvét?
Amit és ahogy akarunk!
Lemorzsolódnak? Hál Istennek! Csalódnak bennünk? Na és? Legfeljebb nem jelentkeznek többet a hirdetésünkre. Bőven marad még a gyors és fáradozás nélkül megszerezhető nyelvtudásra áhítozó magyarok között lusta és hiszékeny, néhány millió. Nem kell félni kedves, nyelvtanításból meggazdagodni vágyók, nem halunk éhen!
Good luck! – ahogy a francia mondja.

Legyünk olimpikonok!

Tanácsaim többségét akár ötven-százhúsz éves korban is megfogadhatja a kedves olvasó, mert hazudni, csalni, lopni, korrumpálni idősebb korban is lehet. (Sőt, a korral együtt járó tekintélyesebb külső és a hazai élettapasztalat elősegítheti egy-egy módszerünk sikerét.) Az olimpikonságot azonban korán kell kezdeni. Körülbelül akkor, amikor a többi gyereknek az aranyéremről legfeljebb a nagypapa fájdalmas panaszai jutnak eszébe. Ez a módszer hátránya. Előnye ugyanakkor, hogy mások még csak az első névjegyüket nyomtatják, amikor tőlünk már autogramot kér a bankpénztáros.
Addig azonban még akad egy kis tennivaló.
Első lépésként a szobatisztaság elérése után néhány évvel választanunk kell egy olimpiai versenyszámot. Ez módszerem kulcspontja. Egyáltalán nem mindegy melyik sportágra voksolunk. Ha megengedik, a teniszt vagy a focit ajánlom, mert kenunégyessel vagy agyaggalamb-lövészettel kissé macerás milliókat összeszedni.
A sportág kiválasztásától egyenes út vezet a nyolc-kilencjegyű bankszámlákig. Persze csak akkor, ha a tanácsaimat megfogadják. Ami igazán nem nehéz.
Először is: napi nyolc-tíz órát edzünk hat éves kortól huszonhat éves korig minden hétköznapon, plusz vasárnap. Felkelés reggel négykor, lefekvés este nyolckor, futás, úszás, lovaglás, spanyolcsizma, kerékbetörés.
Másodszor: tudományos étkeztetés, azaz korpa, csalántea, szójapörkölt, forralt víz, vitamininjekció, majd egy füstölt csülökkel készült sólet megtekintése az első aranyérem után.
Harmadszor: edzőnk lelkileg is felkészít minket a versenyekre. Gyakorlatilag: "fuss, mert szétváglak! Ússz, mert belefojtalak! Ne lazsálj te piszok! Megnyered, vagy meghalsz!..." Durr, egy pofon, farba rúgás, nadrágszíjtechnika.
Negyedszer: nemi élet sztornó, az alkohol méreg, dohány, mint fizetőeszköz, élvezd, ha pisilhetsz.
Ötödször: minden versenyt megnyerünk a nyékládházi korosztályostól a világbajnokságig. Ha mégsem, akkor kaloda, deres, vesszőfutás, sajtó.
Hát ennyi az egész.
Ez az egyenes út az olimpiai bajnoksághoz.
Tanácsaimat ingyen adom. Nem várok hálát.
Bár nem volt könnyű.
Tessenek megpróbálni féloldalt fekve írni.
Teljesen elzsibbadtam.
Mindegy. A hazámért ezt is.
Ha a tanácsaim alapján csak egyetlen olvasóm olimpiai bajnok lesz, már megérte.
Nem éltem hiába!...
Csak egyet kérek... Csak egyet, ha lehet...
Kérem, ne felejtsenek el!...
Ne felejtsenek el a nyereségükből húsz százalékot átutalni a bankszámlámra.